Meglehetősen idegesítő volt olvasni Hrabal művét, ugyanis módfelett zavaró, hogy nincs egy pont, ahol az ember végre letehetné a könyvet és elmehetne pisilni egyet. Vinni kell magunkkal a könyvet... Vagy - ahogy én is tettem - könyvtári példányt kölcsönözni, amibe nagy valószínűséggel valaki előttünk már tett néhány jelölő vonalat egy-egy vessző után... Ez a történet, ami nem egy történet, hanem nagyon sok összefűzve, egy cipész monológja, akinek olyan tág az asszociációs holdudvara, hogy olvasó legyen a talpán, aki követi. Mégis a kis sztorizgatások vége mindig az, hogy a kisszerű cipész hogyan került ki minden helyzetből győztesen. Egyszóval, ha valaki nekifog egyhuzamban elolvasni a Táncórákat, sok mindent megtudhat a túlélés művészetéről. A cipész kedves nosztalgiázásai a Monarchiáról és Mária Terézia dús kebleiről egy kicsit Krúdyt juttatta eszembe, de végül mindig felmutat néhány ellenpontot is, ami megmutatja a boldog békeidők embertelenségét is.7/10
