Byung-Chul Han: A kiégés társadalma

Általában szeretem a Typotex könyveit, a témákat, amikkel foglalkoznak. Ez a doktori disszertációra emlékeztető részben filozófiai, részben szociológiai mű pedig metsző pontossággal diagnosztizálja a jelen kórt. 

Az első fejezetekben arról a paradigmaváltásról esik szó, hogyan lett az immunológiai terminológiákkal meghatározott, negativitásra épülő diskurzusból a mai neuronális erőszak, amit a  pozitivitástól túltengő, fogyasztói társadalom jól leképez a zsúfolásig tömött pszichológiai rendelőkkel. A mostani gazdaságot már nem "kell" külső kényszere hajtja előre, hanem az egyes személyek, fogyasztók, ügyfelek, belsővé tett határtalan lehetőségei. Ez a korlátlanság, a szabadság képzetével társulva felőrli az egyént, a cselekvéseit pedig puszta, a beteljesülés és befejezettség érzésétől mentes munkává degradálja.

Az unalom és céltalan szemlélődés hiánya, a köztes idők hiánya, az állandósult fáradtsághoz vezetnek. Nem engedjük meg a gyászt, a dühöt, az elmúlást magunknak. Helyette az egészségkultusszal próbáljuk meg konzerválni magunkat, bogyókat szedünk a mély és hosszas feldolgozások helyett, a lét maga vált lecsupaszítottá a folyamatos aktivitásban, ingerek áradatában.

A könyv függelékében található még egy esszé, A kiégés társadalma címmel és egy megnyitó beszéd a Fenn-költ idő, Ünnep az ünnep nélküli korban. Ha valaki nem akarja átrágni magát a nem mindig egyszerűen olvasható előzményeken, akkor is javaslom az utolsó fejezet elolvasását. 

A munkaidő totalitárius volta, hogy már pihenni is azért pihenünk, hogy aztán jobban teljesíthessünk, össszefügg a látszólagos szabadság által lehetővé tett nagy önmegvalósítási lázzal. "Már nem a másik a kizsákmányoló, aki munkára kényszerít és kizsákmányol engem. Sokkal inkább én zsákmányolom ki magam önkét azzal a meggyőződéssel, hogy közben megvalósítom magamat. A halálba valósítjuk meg magunkat." - írja a szerző. Ebben a munkatempóban pedig, ahol "már egybeolvad az üzemcsarnok és a nappali" eltűnnek az ünnepek. Eseméyek váltják fel őket, ahol "csak lecseréljük a produkálást pénzköltésre."

A könyv végére fontolgattam egy tanya megvételét a világ végén (elég jó áron vannak:). De az élet értelmének visszaszerzéseként kötelezően ajánlott az unatkozás, a szemlélődő figyelem és az inspiráló fáradtság addig is.

9/10

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! és Menj, állíts őrt!

Múltkoriban belefutottam a The Guardian top 100-as listájába, ami a legkiemelkedőbb angol nyelven íródott könyvekből szemezget. Már rég megvolt a szándék, de ez adott egy kis löketet a megvalósításhoz. Így vettem (végre) a kezembe Harper Lee ikonikussá vált regényét.

A történet Scout szemén keresztül bontakozik ki, aki az 1930-as évek Alabamájában nő fel, anya nélkül. A kislány apja, Atticus Finch, ügyvéd. Atticus elvállalja egy feketebőrű férfi védelmét, akit nemi erőszakkal vádolnak. Még sosem volt rá példa, hogy déli államban felmentettek volna egy feketét ilyen vádak alól, északon se sok. A tárgyalások és annak visszhangjai Atticus családját sem hagyják érintetlenül. 

Emellett azonban további fontos társadalmi kérdéseket felvető jelenetek is felbukkannak, amelyekről kevés szó esik, pedig ok-okozatként is felfoghatóak egy bizonyos szintig. A gazdasági válság mindenkit, de főleg a farmereket viselte meg a déli államokban. Az oktatási rendszerről és hiányosságairól is megdöbbentő kivonatot kapunk Scout beszámolóiból. 

Nagyon hatásos, ahogy ezeket a súlyos témákat egy gyerek szemén keresztül láthatjuk és tapasztalhatjuk. Ez magával vonja, hogy az egész könyvben a jó és a rossz, szó szerint a fekete és fehér harca bontakozik ki. A megoldás azonban már korántsem  ilyen egyszerű. 

Nagyon szerettem olvasni, jó könyv és megérdemelte a Pulitzer-díjat. 

9/10

A bizonyos szempontból folytatása, bizonyos szempontból előzménye, a Menj, állíts őrt! még zseniálisabbra sikeredett. Az 1960-ban megírt Ne bántsátok a feketerigót hitték sokáig az egyetlen könyvnek Harper Lee-től, holott 1950-es években megírta a Menj, állíts őrt! című művét, amit nem akartak kiadni annak idején. 

A főszereplő itt is Atticus lánya, aki már 26 éves, egyedülálló new york-i nő. A regényben Scout meglátogatja idős édesapját, és megrohanják az emlékek. Ebben a könyvben már semmi sem fekete-fehér, hanem nagyon is komplex és átláthatatlan. Hiába szeretné Scout továbbra is makulátlan és tökéletes erkölcsi magaslatokban lebegő félistennek látni az apját. Ez a történet sokkal inkább arról szól, hogyan küzd meg az igazságtalanságokkal egy fiatal felnőtt és milyen megalkuvásokkal kell szembenéznie. Hogyan nő fel erkölcsileg és lelkileg, hogy önmaga ítélkezzen a világ dolgairól. És mindeközben hogyan küzd meg azzal, hogy konfrontálódnia kell időnként a hozzá legközelebb álló emberekkel is.

Nem csodálom, hogy az először megjelent könyvet emelték piedesztálra, de számomra a kettő elválaszthatatlan egymástól és egy sokkal összetettebb világot mutatnak együtt, amit fordított sorrendben olvasva akár fejlődésregény-szerűségként is felfoghatunk.

10/10

Kate Furnivall: A sorrentói lány

Kate Furnivall bizonyította be számomra, hogy létezik krimi Agatha Christie-n kívül is.

A sorrentói lány egy roppant részletgazdag történelmi háttérrel megírt regény. A főszereplő, Caterina Lombardi, azaz maga a sorrentói lány "örökölt" az apja után egy intarziakészítő üzletet, meg pár ellenséget, akikről maga sem tudott eddig. A második világháború után járunk, Nápolyt és környékét a szövetséges csapatok próbálják stabilizálni ilyen-olyan módokon. A nagy nincstelenségben Caterina a katonáknak próbálja eladni a maga készítette faberakásos dobozkákat. Így kerül kapcsolatba két tiszttel, akik lopott műtárgyak után nyomoznak, és Caterina halott apja is gyanúba keveredik. Ezt persze az olasz virtus nem tűrheti és megkezdődik az izgalmas hajsza. 

A szórakoztatás minden eleme megtalálható a regényben: szerelem, titkos múlt, eltűnt drágaköves asztalka, új barátság, emberrablás és minden fejezetben halálos veszedelmek.

Számomra túl sok volt az akció, ez a legnagyobb kivetnivalóm a könyv ellen. A hősnő karaktere és útja is sokkal hihetőbb lett volna, ha kevésbé vakmerő. Ám ezt ellensúlyozta a fantasztikusan részletgazdag korrajz, ami nem tolakszik sehol sem előre, hanem gyönyörűen gazdagítja a történetet. Milyen cigarettát szívtak, milyen zene szólt a tiszteknek fenntartott szórakozóhelyeken, hogy nézett ki Nápoly a háború után... Már csak emiatt is le a kalappal az írónő előtt, nagyon alapos kutatómunka áll a regény mögött, amit érdemes megbecsülni. 

9/10

Adriana Trigiani: A cipész felesége

Bár a blogot hanyagolom, az olvasást nem :) Most viszont egy ritka és gyönyörű kincsre akadtam.

Mostanában elég sok olyan történetbe futottam bele, amiben a férfi-női kapcsolat borzalmasan sablonos, sekély és semmitmondó volt. Lassan a könyökömön jönnek ki azok a csilliárdos, jóképű, szuperintelligens és őrülten szerelmes pasik, akik egész nap álmaik hölgyének kívánságait lesik. A legtöbb esetben megfűszerezik az egészet valami sötét, vagy titokzatos múlttal, esetleg valamilyen természetfeletti képességgel és máris megy a tinilányok elé a gyorséttermi egyenkaja. (Lehet, hogy azért látom ilyen siralmasnak a helyzetet, mert igyekeztem a mainstream, elém tolt katyvaszbéli lemaradásérzésemet csökkenteni?)

A lényeg, a lényeg: A cipész felesége nem ilyen Hamupipőke-sztori! Annyira hétköznapi és annyira emberi, hogy szinte bárkivel megeshetnek hasonló események.

A regényben Enza és Ciro életét, illetve szerelmük útját követhetjük végig az olasz Alpokból, gyerekkoruk helyszínétől egészen Amerikáig. A hatgyermekes családból érkező Enza és az apácák által felnevelt Ciro más-más okból jut el New York City-be. Minden erejüket megfeszítve igyekeznek túlélni, és elfogadható életet teremteni maguknak odaát. És hogyan? Meglepő módon: munkával. Nekik ez a természetfeletti képességük a mostani regényhősökhöz képest (tisztelet a kivételnek!). Szépen fel van építve, ahogy keményen dolgozva, évről, évre gyarapodnak. Időnként közbeszól a történelem, meg a szerencse vagy éppen szerencsétlenség. Azért nem egy tipikus amerikai álom, annál sokkal esetlegesebb. Bizony maradnak beteljesületlen álmok szépszerivel, és vannak árnyoldalai  is az ígéret földjének. Éppen ettől lesz a könyv egyben hiteles korrajz is.

A szereplőket zseniálisan alkotta meg az írónő, annyira élők és esendőek, hogy bármelyikkel össze lehet futni az utcán. A súlyos depresszióban szenvedő anya, a családja megélhetéséért külföldön dolgozó apa... Ennek ellenére mégsem lesznek sablonkarakterek, csak ismerősök. 

A folytonos vágyódás az otthon, a család és az Alpok után átitatja és meghatározza a főszereplők minden mozzanatát. A leírások olyan gyönyőrűek és érzékletesek, amilyenekkel mondjuk Joanne Harris műveiben lehet találkozni, pont megfelelő arányban. Az első 100 oldalon, ami még Olaszországban játszódik, komolyan fontolóra vettem, hogyan lehetne felpakolni sebtiben a családot és kimenni egy kis hegyi levegőt szívni Bergamo környékére. Ha nem is mostanában jutok el azokra a csodálatos helyekre, egy jó pár dolgot, akkor is magaménak érzek a könyvből. Nagy, orraládörgölős tanulságok nincsenek benne, mégis fejbekólintva éreztem magam a végére. Napokig nem is tértem magamhoz. 

10/10

Julia Donaldson, Axel Scheffler: A majom mamája

Igazi létfilozófiai mélységekbe vezeti az olvasót Julia Donaldson rímbe szedett keménytáblás könyve.

A tüneményes mesekönyv egy majmocskáról szól, aki elkóborolt a mamájától. Egy segítőkész pillangó közreműködésével természetesen megtalálják a majommamát.

Ám ez nem olyan egyszerű, hiába az ügybuzgó lepke szorgalma. A majom megpróbálja leírni, milyen is a mamája, de minden viszonyítás és nézőpont kérdése. Mert bár az elefánt tényleg nagyobb a kis tekergőnél, mégsem az igazi. A kígyónak túl kevés, a póknak meg túl sok a lába. A denevér, béka, sőt még a majompapa sem felel meg mamapótléknak. A pillangó jóakarata ott fut zátonyra, hogy magából indul ki. Hiszen a hernyó, azaz a pillangókölyök egyáltalán nem hasonlít a felnőtt lepkékre. A majmocska viszont önmagát keresi nagyobb kiadásban.

Axel Scheffler "arcos állatkái" segítenek közelebb hozni a történetet a kicsikhez. Papp Gábor Zsigmond fordítása is remekül sikerült. A végszót például aranyosan adja a gyerekek szájába. Így szól a majompapa:

"- Gyere csak, majmocskám, megyünk haza,

Késő van. Otthon már vár a...

MAMA!"

Kétéves fiacskám nagyon élvezte, a végén mindig hangosan kiabálta a mamát. Persze a nem, nem, nem is nagyon ment, amikor egy-egy állatra tagadólag rázta a fejét a kis majom, hogy ez bizony nem az ő mamája.

10/10