Ezt a kisregényt ugyanabban a kötetben olvastam, amelyben a Táncórák idősebbeknek és haladóknak található. Ha lehet, még lehangolóbbnak és sötétebbnek gondolom, mint a Táncórákat, de itt is megvan benne az az a fajta megbocsátás és elnézés, amivel az ilyen nagy írók rendelkeznek az emberi gyarlóságok felett.
Az egész történet lényegét a főnökné asszony fogalmazza meg, aki mellesleg a nyulakat és gúnárokat lassan vérezteti ki, hogy a húsuk porhanyósabb legyen: "-Nem haragszom, nem haragszom, olyan emberi ez az egész...". Ám ebbe az emberi egészbe beletartozik a háború, az egymás gyilkolása, a magunk gyilkolása, a másság kiközösítése, a boldogság és a boldogtalanság. Helyenként nagyon abszurdnak tűnik a könyv. Ott van például az öreg kőműves alakja, aki maga "az Isten volt álöltözetben...", vagy Masa haja, amiben "gyönyörűen csillogtak" a sárga vizeletcseppek. Nehezen megfejthető szimbólumok mellett a cselekményszál és az indítékok mégis világosak, hiszen közös emberi tapasztalatokból táplálkoznak.
Nem fogja megbánni az olvasó, ha kezébe veszi a Szigorúan ellenőrzött vonatokat, de azért lelkiekben készüljön fel rá, hogy nem egy könnyed olvasmányról van szó. Még mindig rágódom azokon a nüansznyi mozzanatokon, amik oly sok mindent kifejeznek és olyan... olyan emberiek.
9/10
9/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése