Orhan Pamuk: A fehér vár

Ismét Törökország, ismét Pamuk.

Az Oszmán Birodalom kellős közepébe, Konstantinápolyba csöppent minket egy kézirat állítólagos megtalálója Faruk Darvinoglu, aki elénk tárja a mesét, de többé nem bukkan fel a könyvben. A vezetékneve egyébként Darwin fia jelentéssel bír. A történet szerint egy velencei fiatalember török fogságba esik. Orvosnak adja ki magát és igyekszik hasznosnak feltűnni, ami sikerül is, így ha apránként is, de javít során.a börtönben. Híre megy, hogy gyógyít, hívatta a pasa, akit asztmája kínzott. A fiatalember persze segít rajta, ám nem hajlandó keresztény hitét felcserélni az iszlámra, így kis híján fejét vétetik. Ám egy hozzá megszólalásig hasonlító hodzsa, aki a pasa szolgálatában áll, elkéri a hóhér kezei  közül és tanulni óhajt a firenzei ifjútól. Így kezdődik kettejük szövevényes története, dolgoznak, írnak együtt, keresik az igazi bűnt és ismerik meg egymást és egymás kultúráját, nyelvét, életét. Végül már annyit tudnak egymásról, hogy akár össze is lehetne keverni őket. Ám a szultán jól tudja, ki kicsoda. 

Tetszik az alapötlet, érdekesek a figurák is, de valahogy mégis vontatottra sikeredett, főleg a közepe. Az eleje és a vége a legérdekesebb, de a filozofikus kibomlása a jellemeknek és a történetnek is valahogy nem kötött le. A nevem piros után így kissé csalódottan tettem le a könyvet. A cím sem találó szerintem annyira, vagy nem értettem meg a fehér vár szimbolikus, sorsfordító jelentőségét.

5/10